Akkorára tátjuk a szánkat, hogy recseg-ropog az állkapcsunk. Szemünket behunyjuk, a nyelvünk pedig hátrakunkorodva tér ki a beáramló levegő útjából. Mitől érzünk ellenállhatatlan vágyat e furcsa grimaszra? Oxigénhiány? Álomkór? Unalmas értekezlet? Az okok egyelőre tisztázatlanok.

A kérdést már őseink is feltették: arra a következtetésre jutottak i. e. 390 körül, hogy az ásítás kiűzi tüdőnkből a "rossz", elhasznált levegőt, és friss vért juttat az agyba. Nem jártak túl messze a mai állásponttól. Az ásítás egy óriási levegővétel, amelynek során a garat nyugalmi állapotához képest négyszeresére tágul. Azért ásítunk, hogy ébren maradjunk. Ha elpilledünk, az ásítással ösztönösen nagy mennyiségű oxigént juttatunk az agyunkba, ezáltal felélénkülünk. Igen ám, de vajon miért ásít a mamája hasában egy három hónapos magzat?

Ultrahangfelvételeken megfigyelték, hogy szabályosan, állkapcsukat szétnyitva ásítanak a kicsik, pedig köztudott, hogy ők nem szájon át jutnak oxigénhez. Valószínűleg egy reflexről van szó, amelyet az izomtónus csökkenése vált ki. Az ásítás kémiai folyamatokat indít be az agyban, és bizonyos neuronokat késztet munkára. Ha felborul ezek egyensúlya, akkor baj van. Többféle neuronközvetítő vesz részt a folyamatban, például a dopamin és a szerotonin. A Parkinson-kórban szenvedő betegek szervezetéből hiányzik a dopamin, így ők képtelenek ásítani. Van ellenpélda is. A depresszió egyes fajtáit olyan gyógyszerrel kezelik, amely a szerotoninszintet növeli a beteg szervezetében. Ők véget nem érő ásításrohamoktól szenvednek.

Az összes gerinces állat ásít. Leggyakrabban a hüllők és az emlősök. Megfigyelték, hogy az állatvilágban az ásítás elsősorban a párzási időszakban jellemző, az udvarlási ceremónia része. Egyes majomfajok az ásítozva "békülnek ki". Mikor a csoport életében feszültség támad, és idegesek az állatok, a vezérhím elásítja magát, mintegy példát mutatva a többieknek, hogyan vezessék le a nyugtalanságot. Az ásítás átragad a vezérről a többiekre, és szép lassan megnyugodnak a kedélyek. Akinek kutyája vagy macskája van, megfigyelhette, hogy kis kedvence előszeretettel vezeti le ily módon idegességét. Ha két nagymacska, például oroszlán között nézeteltérés támad, hatalmasra tátott szájuk, hátrakunkorodó nyelvük azt jelenti: "ne veszekedjünk, inkább béküljünk ki!" Az állatvilágban egyébként elsősorban a kifejlett hím példányokra jellemző az ásítás.

Mi, emberek átlagosan tizenötször ásítunk egy nap. Akinél ez a mennyiség meghaladja a húszat, némi hátrányt kell elszenvednie a mindennapok során. Elsősorban a többi ember számára válhat ellenszenvessé a sűrűn ásítozó, hiszen ha valakinek feltűnően a képébe ásítunk, akkor még csak meg sem próbáljuk leplezni, mennyire unjuk az illetőt. Az emberek hetvenöt százaléka reggelente adja át magát a nyújtózkodással egybekötött ásítás élvezetének, minden második ember a nap vége felé, valamivel több mint harminc százalékunk étkezések után is ásítozik.